Agyampokla @ Crust / Hardcorepunk Webzine Since 2009 @

Egy régebbi dolgozatom a multicégekről

A multinacionális cégek korunkra teljesen átvették a hatalmat a piacok, a gazdaság, s mindennapi életünk fölött is. Napjainkban már nem is a termelés kerül előtérbe, hanem a márka- és arculatteremtés.

Hatalmas befolyásuk, profitéhségük (melyben a „cél szentesíti az eszközt” magatartást tanúsítják), logóik és globális méretük miatt folyamatosan a globalizáció kritikusok támadásainak középpontjában állnak.

Amikor 1979-ben Margaret Thatcher Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, majd egy évre rá Ronald Reagen az USA-é, nyilvánvalóvá vált, hogy a New Deal szellemén alapuló gazdasági korszak véget ért. A következő két évtizedben a kormányok a neoliberalizmus fő jelszavait kezdték hangoztatni, miszerint vonuljon ki az állam a gazdaságból, csökkentse a kiadásait, privatizáljon, és hatékonyabban csökkentse az inflációt.

Az ugrásszerű fejlődés a közlekedés és a hírközlés terén nagyban megnövelte a társaságok mozgékonyságát és kereskedelmi lehetőségeit. A nagy és gyors sugárhajtású repülők, az új konténeres szállítási módszerek, melyek lehetővé tették a tengeri, vasúti és közúti fuvarozás összekapcsolását. A hírközlésben pedig a telefonhálózatok terjedése, telefax, majd az internet terjedése könnyítette meg, hogy a hazai törvények és hatóságoktól mentesen keressenek új piacokat és olcsó munkaerőt a Földön.

Az olcsó munkaerő megtalálható a környezetvédelemmel nem foglalkozó szegény országokban, az itt előállított termékeket pedig a jobb vásárlóerővel rendelkező államokban értékesítik. Az ezt megnehezítő vámokat az 1948-as GATT egyezmény bevezetése óta folyamatosan csökkentették, így a társaságok a gazdasági ellenlépésektől megszabadulva nyugodtan aknázhatták ki mobilitásukat.

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) 1983-as megalapítása tovább erősítette a gazdasági globalizáció akadálymentes növekedését. A WTO nagy lendülettel kezdte fölszámolni a nemzetállamok gazdasági önállóságát, arra hivatkozva, hogy felhatalmazást kapott a GATT szabványok kezelésére, és további olyan intézkedések meghozatalára, melyek megítélése szerint gátolhatják a nemzetközi szabadkereskedelem folyását.

A WTO csak része annak a folyamatnak, amit gazdasági globalizációnak hívunk – de a segítségével még több dologban tudják érvényre juttatni akaratukat a cégek a nemzeti kormányokkal szemben. Sok multicég vezetője sem tagadja, hogy a cégek elég erősek ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsenek a kormányok számára.

Cégek és márkanevek 

A multinacionális cégek hatalmának leggyengébb pontjának éppen a globalizáltságuk tűnt. A részvénytársaságokat, mint hatalmi szerveket félelem és bizalmatlanság veszi körül, s az egyre növekvő tömegek mind erélyesebben követelik az elszámoltathatóságukat. A társaságok vezetői kénytelenek újra felismerni, hogy meg kell dolgozniuk a közbizalom visszaszerzéséért. A problémát ismét egyfajtaként tudják kezelni: magukat jótékonykodónak, emberségesnek, szociálisan érzékenynek ábrázolják.

A részvénytársaságok, ma a márkanevek segítségével próbálnak egyedi és vonzó személyiségvonásokat építeni maguknak. A márkanevek hordozta imázs a cégek lényegét, az egész világukat testesíti meg. Így gondolhatunk pl.: a Nike-ra mint fiatal, energikus, a McDonald’s egy boldog gimnazista, a Maggi egy mosolygós háziasszony.

A multinacionális cégek további gyors fejlődése, egy gondolatra vezethető vissza, melyet a nyolcvanas évek vezetéselmélet-kutatói fejlesztettek ki: a sikeres cégnek elsősorban márkát, s nem terméket kell gyártania. Addig ugyanis minden gyártó elsődleges célja a termék létrehozása volt, bár az üzleti világ hangsúlyozta a márkanév fontosságát is.

A hagyományos amerikai gyártók mellett (ahol a termelésen volt a fő hangsúly) megjelent a piacon egy új típusú vállalati forma, melyek egyszerűen azt állították, hogy a termelés pusztán működésük velejárója, s hogy a kereskedelmi liberalizációnak és a munkajogi reformnak köszönhetően ők – gyakran tengeren túli – alvállalkozókkal gyártatták termékeiket. E cégek elsősorban nem terméket, hanem márkát hoztak létre. Munkájuk lényege nem a termelés, hanem a marketing. 

Reklámok, logók 

Az első tömeges marketingkampányok a 19. század második felében a mai értelmezés szerint inkább a reklámozáshoz, mint a márkázáshoz álltak közel. Az új találmányok kapcsán (rádió, autó, villanykörte) a cégeknek legfőbb feladata, az emberek életmódjának megváltoztatása volt. A reklámok egy-egy új találmány létezéséről tájékoztatták a fogyasztókat, s aztán arról kellett meggyőzniük őket, hogy javul az életminőségük, ha pl.: lóvontatású járművek helyett autót, vagy levelezés helyett telefont használnak. Sok terméknek volt márkaneve, de ezek véletlenszerűen alakultak ki. A termék megjelenése maga volt a hír, reklámnak ekkor nem is nagyon kellett több.

Később a gyárak és a tömeggyártás által megjelentek az egymástól megkülönböztethetetlen, ugyanakkor egyenletes minőségű tömegtermékek. Az egymással versengő márkák kialakítása a gépek korában elengedhetetlenné vált, a tömeggyártás egyformaságában, az imázson alapuló különbözőséget a termékkel együtt kellett létrehozni.

Így a reklám feladata a termékismertetés helyett a márka imázsának építése lett. Először, olyan általános termékeknek kellett márkanevet találni, mint a cukor, liszt, a szappan stb. A vállalati logókat az 1880-as években vezették be olyan tömeggyártású termékekre, mint a Campbell’s leves, vagy a Heinz savanyúságok. A logókat úgy alakították ki, hogy populárisnak és ismerősnek tűnjenek.

A 19. század végén a reklámkampányok főleg merev, áltudományos nyelvet használtak: a konkurenciát nem említették, a reklámszövegek csak kijelentő mondatokban szóltak. A hirdetések hatalmas betűkből álltak fehér háttér előtt, s bár szembeötlőnek kellett lennie, mégsem lehetett nagyobb, mint a hirdetett termék. Voltak azonban, akik rájöttek, hogy a reklám nem csak tudományra épül, hanem a lélekre is hat.

A márkák és a cégek jelentéssel feltöltöttek lettek, az eladandó áru milyensége háttérbe került, s az igazi termékké a márka vált. Már nem tárgyakat, dolgokat adnak el a cégek, hanem életstílusokat, megoldásokat, ízlést. Sok cég nem is maga gyártja a termékeit, mint pl. a Tommy Hilfiger minden termékét mással gyártatja, az ingeket, a farmereket, a lábbeliket.

A hetvenes évek elejéig a logókat általában diszkréten eldugott helyre varrták, a gallér belsejébe. Bár kisebb emblémák ugyan a század első felében is megjelentek az ingek külső részén, de ez a sportos stílus leginkább a teniszező, golfozó gazdagokra volt jellemző.

Miután kikerültek a logók a ruházati cikkek külsejére viselőjük világosan hirdette a többi ember számára, hogy ő mennyi pluszt képes a stílusra áldozni. Ezáltal a logó fokozatosan valós divatkellékké, kiegészítővé alakult át, s a szerepe, lényege is nőtt: a képviselt márka terjesztőivé alakították a ruhadarabokat, melyeken megjelentek.

Privatizált főtér

Az óriási méretűre nőtt bevásárló- és szórakoztatóközpontok hatalmas méretű álközterületeket jelentenek. A plázák átvették a városok főtereinek szerepét. Az igazi főterek régen valódi színterei voltak a közösségi beszélgetéseknek, tiltakozó akcióknak, politikai kampányoknak. A plázák főterein azonban, a biztonsági őrök kidobják az általuk nem odaítélt személyeket, azzal az indokkal, hogy zavarják a vásárlást, így a sztrájk és a békés tüntetés is tilos. A szólásszabadság eszméje nagymértékben az utcának köszönheti az erejét. Csakhogy az utcák, a körutak a bevásárlóközpontokat összekötő autópályákká váltak, és mint közösségi terek szép lassan eltűnnek, ahogy a városközpontok átadják a helyüket a bevásárlóközpontoknak. A belvárosi plázákat egykor nyilvános helynek szánták, a társasági érintkezés színtereinek, de azok magántulajdonosok, rendszerint nagy társaságok kezén vannak, melyek szigorúan megszabják, mi történhet a birtokukban levő „közterületeken” és ki teheti be oda a lábát.

Emellett a belső „utcákat” és „tereket” rendszerint úgy rendezik be és díszítik fel, hogy az csak a közép- és felsőosztálybeli fogyasztók számára jelentsen kellemes környezetet. A szegények, vagy hajléktalanok maguk is rájönnek, hogy nem kívánatos személyek ott, de ha mégsem a biztonsági őrök kísérik ki őket. 

Termék helyett márka 

Miután a cégek a márka kitalálása által megteremtették cégük „lelkét”, igyekeztek megszabadulni terhessé vált részeiktől: a gyáraktól. Az ok: a szupermárkák létrehozása nagyon költséges feladat, állandó munkát igényel, s főként nagy térre van szükség ahol a logó terjeszthető. Az üzleti vállalkozás pénzmennyisége véges, amit elköthet nyersanyagra, gyártási költségekre, állandó költségekre plusz a márkaépítésre. Máskülönben az eladási árak az égbe szöknének.

A cégek nem költik véges költségvetésüket olyan gyárakra, amelyek folyamatos fenntartási költségekkel járnak, és olyan gépekre, melyek rozsdásodnak. Inkább a márkájukra költik ezt az összeget, vagyis szponzorációra, csomagolásra, terjeszkedésre és reklámra.

A 90-es években bőkezűen költöttek a cégek marketingre, az összeolvadásokra és a márkák kiterjesztésére, most viszont soha nem tapasztalt módon vonakodnak a termelés feltételének javítására és a munkaerőbe befektetni. A termelési folyamat és a termelés végzője elértéktelenedik. A termelés már nem része márkabirodalomnak, hanem csak egy mellékes kötelesség. Ezért van, hogy sok cég teljesen kikerüli a termelést. Ahelyett, hogy a saját gyáraikban hoznák létre a termékeiket, inkább legyártatják őket. A meglevő gyárakat bezárják, és helyette alvállalkozó cégeknek adják ki a munkát, főként a tengeren túlra. Ezzel együtt a gyártó felelőssége is eltűnik a az alkalmazott munkaerő felé.

Exportzónák

A multinacionális vállalatok azonban a gyakorlatban a termelésen nem tudnak teljesen túllépni. Valakinek elő kell teremtenie a termékeket, amire aztán a globális márkák rárakhatják a logójukat. Ezek főként szabadkereskedelmi zónákban találhatók. Indonéziában, Kínában, Mexikóban, Vietnámban és a Fülöp-szigeteken az exportra termelő vámszabad területek a textilipar, a játék- és cipőgyártás, az elektronika- és a gépgyártás, az autógyártás vezető termelőivé válnak.

A szabadkereskedelmi zónák gondolata egyidős a kereskedelemmel, és különösen nagy jelentősége volt a régi időkben, amikor az áruszállítást gyakran várakozás szakította meg. A Római Birodalom előtti városállamok – köztük Türos, Karthago és Utica – a kereskedelem élénkítése érdekében „szabad városokká” váltak, ahol az átutazó árút adó nélkül tárolhatták és a kereskedőknek is védelmet ígértek. Ezek az adómentes övezetek különös jelentőségre tettek szert a gyarmatosítás idejére, amikor egész városokat - Hongkongot, Szingapúrt és Giblaltárt – szabad kikötőkké alakítottak, ahonnan a gyarmatosítok biztonságban, alacsony importtarifák mellet küldhették haza zsákmányukat. Ma már a világon rengeteg adómentes övezet van, pl.: Repülőtéri duty free boltok, kajmán-szigeteki szabad banki területek, kikötők, raktárak, ahol az árút válogatják, tárolják és csomagolják.

Az exportzóna sokban hasonlít az adómentes övezetekhez, de nemcsak átutaznak itt az áruk, hanem itt is gyártják őket. Sőt itt nincs import- és exportvám és sokszor még jövedelem és ingatlanadó sem.

Függetlenül attól, hogy hol helyezkednek el az exportzónák, a munkakörülmények mindenhol hasonlóak: hosszú munkaidő, dolgozók nagy része fiatal nő, a vezetési stílus katonai jellegű, a felügyelők sokszor erőszakosak, a fizetések a létminimum alattiak, a munka kevés szakértelmet igényel és monoton.

A cégek csak behozzák a szövetet, vagy a számítógép alkatrészeket (importvámot nem kell fizetniük) és az olcsó, szakszervezetektől mentes munkaerő összeszereli. A kész ruhadarabokat vagy elektromos készülékeket újra kiviszik az országból, exportvám nélkül. A cégeknek természetesen kötelező adót fizetni és betartani a nemzetközi törvények előírásait, de csak ezen az egyetlen helyen kivételt tesznek. Az exportzónák ezért egyfajta jogi és gazdasági zárójelben működnek, teljesen elkülönítve az adott ország többi részétől.

A zónán belül olyan alacsonyak a fizetések, hogy a munkások a bér nagy részét szállásra és utazásra költik, a maradékot a zónán kívüli árusoknak fizetik ki. Az alacsony fizetések oka részben az, hogy más fejlődő országok gyárai is versenyeznek a munkáért. Legfőképpen pedig a kormány nem hajlandó saját országának munkajogi törvényeit alkalmazni e gyárakra, mert fél, hogy elijeszti a befektetőket, akik ha kedvezőbb feltételeket találnak, tovább állnak.

Annak ellenére, hogy a cégeknek nincs fizikai tulajdonuk (sem az épületeket, sem a terület, sem a gépek nem az övék), mégis a háttérben a „trösztök” kezében van az irányítás, hisz vásárló erejük olyan hatalmas. Mivel a gyárak tulajdonosai és vezetőségük is e márkák megrendeléseitől függnek, a munkások így nagyon gyenge alkupozícióban vannak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.